The false unmet

A hamis ismeretlenhez

Ki vagy te, nem tudlak,
de folyton csak vágylak,
álmomban látlak, várlak
de nem ismerlek

Hajad színét nem tudom,
de kedves kacajod hallom,
szemed szépét nem láthatom,
de egyszer tán meglelhetlek

Múltunkban írnak a jövőnkről,
jelenünkben elveszve,
sodródunk egyre messzebbre,
vagy talán csak a helyünkre

Nem értem miért vágylak,
ha még nem is ismerlek,
nem értem miért látlak,
még ha nem is akartalak

Egyetlen nagy sóhaj az ismeretlenbe,
Egyelten utolsó utazás a sötétbe,
Egyetlen félő kiáltás az égbe,
Egyetlen gondolat, megtalállak-e

Hol lehetsz ilyenkor, nem tudom
Mire gondolhatsz, most, nem tudom,
Tudsz-e rólam, nem érdekel,
Ki vagy s hol, tudni akarom

Vajon ismered-e nyúzott sóhajom,
Vajon álmom miben fülembe suttogsz,
Vajon éjjeli gondolatunk, közös?
nem tudom, nem tudhatom

Egymásra vagyunk utalva,
az időben szétszórva,
talán csak egy dolog köt össze,
az óra

Nem akarok több hitegetést!
Nem akarok több hamis reményt,
több hazug álmot, több látomást,
hagyj végre, gonosz rémkép

Elegem van az átvágásból,
mi régóta kísér álmatlanul,
távozz, ne kínozz többet,
utolsó sötét holló

...

A remény az álmodozók ópiuma,
a talány a hazugok mementója,
a vágy a gyengék megrontója,
a hitetlenség az én hamis pajzsom